Mielőtt maszkot viselt volna, Paul a lehető legdurvább Death bandákban alázott. A SlipKnoTban azonban körül lett véve két perkással, egy dobossal, két DJ-vel, valamint két gitárossal, ez pedig jelentősen megváltoztatta a stílusát. Erről beszélgetett el vele a
www.bassplayer.com egyik szerkesztője:
bassplayer.com: A SK 9 tagból áll, rengeteg kemény riffel dobálóznak és őrült dobtémáik vannak. Hogyan határolja ez be a te szerepedet?
Paul Grey: Ez egy olyan terület amin mindig dolgoztunk, amennyit csak lehetett. Basszusgitárosként elég könnyű ráfeküdni a ritmusra és a dallamra, elengedni magad és az összes többi hangszert elnyomni. A Subliminal Verses-en megpróbáltunk kicsit arra hangsúlyt helyezni hogy mindenkit jól lehessen hallani. Különböző hangzásokat, hangazatokat próbáltunk ki, Rick Rubin azonban azt mondta: 'Nincs szükség rá hogy ennyire túlbonyolítsátok a dolgokat. Két hang ugyanúgy kifejező lehet mint 12.'
Én megpróbálok mindig olyan basszusalapot írni amit a dal megkíván. Nincs rá szükség hogy feltűnő, kiugró legyen. Nem azért megyek fel a színpadra hogy lealázzak mindenkit. Megtehetném ha akarnám, de a mi zenekarunknak nem erre van szüksége. Korábban death metal zenekarokban zenéltem, ahol kb. 23 riff volt egy dalban, és arra mentünk hogy minél bonyolultabb, eljátszhatatlanabb legyen mások számára a zene. Tappingeltem mint az állat, slappingeltem, tekertem, és mindenki csak lesett, senki nem tudta elismételni. A daloknak azonban nem volt így dallama, szóval az egész értelmetlen volt.
A SlipKnoT-nál úgy játszok ahogyan a dalokhoz és a kilenc taghoz illik, anélkül hogy más hangszereket elnyomnék vele. Ez amolyan aranyközépút kategória...
bassplayer.com: Az hogy maszkot viselsz befolyásolja a játékodat, fizikálisan vagy zeneileg?
Paul Grey: Egy kicsit talán gyengébb a játékom mint nélküle. Valószínűleg nem lennék képes azokat az őrült technikás dolgokat megcsinálni mint a régebbi bandáimban, mert akkor már oda kellene néznem hogy mit csinálok pontosan. Ezzel az izével a búrámon nem nagyon látok semmit, szóval kénytelen vagyok a megszokásra, rutinra és a tapintásomra hagyatkozni, de ez már eléggé fejlett nálam. Ha 110 százalékot adok bele a zenélésbe amikor maszkot viselek akkor gyakran úgy érzem mintha csőlátásom lenne és kissé eltájolódok. Volt már párszor olyan hogy majdnem félrenyúltam. Ettől eltekintve annyira azért nem rossz.
bassplayer.com: Mi az ami leginkább vonzott a basszusgitározásban?
Paul Grey: Akkor kezdtem el gitározni amikor 12-13 éves voltam. Amikor Californiából Iowába költözünk, senkit nem ismertem. Egyszer bementem egy lemezboltba és véletlenül meghallottam egy fazont aki basszusgitárost keresett és Sepultura, Metallica és Slayer dalokat emlegetett. Nagyjából az összes ilyen alapvetést ismertem szólógitáron. Még életemben nem vettem a kezembe akkor basszust, de azért odamentem hozzá és azt mondtam neki:'Én basszusgitáros vagyok'. Az egyetlen ok amiért ezt tettem az volt, hogy találkozhassak egy pár emberrel. Elmentem tehát próbára és egyszerűen csak a gitártémákat nyomattam a basszustémák helyett.
Ez volt a pályafutásom kezdete, de később elkezdtem odafigyelni a dalokban a basszusra és ráébredtem milyen frankó és egyedi hangszer a basszugitár. Leültem, lehúztam az ének és a gitársávokat, és csak a basszusra és a dobra figyeltem. A főbb hatásaim a Red Hot Chili Peppers, Les Claypool, Metallica voltak - leginkább Cliff Burton. Ezek után elkezdtem basszusgitárra kihegyezett cuccokat vásárolni/hallgatni, mint pl. Stu Hamm, Jaco Pastorius és Victor Wooten. Victor Wootent látni egyszerűen félelmetes volt.
bassplayer.com: A tanulásban és a gyakorlásban nem volt hátrányos az a tényező hogy balkezes vagy?
Paul Grey: Nem, egyáltalán. Akkor kezdtem el tanárhoz járni amikor a slappingelést elkezdtem gyakorolni, mivel nem tudtam kidolgozni a ritmusos jellegét autodidakta módon. Éppen ezért leültem egy haverommal Iowában, és nagy buli volt tőle tanulni mivel úgy tűnt mintha tükörbe néznék.
Leginkább a felszerelés beszerzése az ami nehezebb. A hangszerkészítő vállalatok akik balkezes modelleket is árulnak, leginkább olcsó és gyenge minőségű gitárokat adnak ki a kezük közül - kivéve a Warwickot. Az 1999-es Ozzfestre egy Jackson basszusgitárral mentem ki. Ez volt akkoriban az egyetlen basszusgitár amivel rendelkeztem, és az egész turné alatt azt használtam. Ha tönkrement volna akkor azzal hatalmasat szívok, mivel én voltam az egyetlen balkezes basszer azon a bulin. Ekkoriban elkezdtem érdeklődni a Warwick iránt; a hangszereik nagyon szépen kidolgozottak. Úgy éreztem hogy valószínűleg ők a legutolsó márka akiknek az eszébe jutok, de tévedtem, megkerestek és küldtek nekem egy Corvette-t hogy próbáljam ki. Nagyon szépen szólt, és végre egy normális basszusgitárom volt. Azóta is azon játszom.
bassplayer.com: Rengeteg vita és nyüzsgés megy akörül hogy a heavy metal újjászületett és ismét divat szólózgatni. Milyen hatással van ez rád?
Paul Grey: Rá vagyok kattanva. Talán végre eljön a lehetőség hogy basszusszólókkal operálhassak! Azt már tudom és szerintem tudja mindenki hogy mindkét gitárosunk nagyon tud tekerni. Ennek ellenére olyan irányba írjuk a dalainkat ahogy mi szeretnénk. Ha egy dal nem kívánja meg a szólózást, akkor nem rakunk bele. Nagyon úgy tűnt korábban hogy az összes dal felépítése amit hallani lehetett a rockbandáktól majdnem ugyanolyan (intro, verse, chorus, verse, chorus, solo, bridge, chorus, in-solo, out-solo). Mi azonban úgy építjük fel a nótákat ahogy nekünk tetszik. Van egy pár szóló az albumon, de valamilyen oknál fogva nem tartanak minket igazán'tekerősnek' .
bassplayer.com: Lehetséges hogy ez a bandátok teátrális, látványos megnyilvánulása elleni sznobság miatt van?
Paul Grey: Valószínűleg ez az oka. Megnéznek minket és azt gondolják:'Több millió eladott lemezük van és maszkot viselnek, na ezek a fiúk tuti nem tudnak zenélni'. Ez azonban baromság, mindannyian jól értünk a hangszerünkhöz. Azért vagyunk hogy jó bulikat csináljunk egy csomó fiatalnak és jól érezzük magunkat, nekem csak ez számít.